Back to main





Az infotainment szegénység-ábrázolásai







Hammer Ferenc






Ezen írás egy médiaszabályozási javaslat kivonatolt változata, melyet a szerző az Open Society Institute és a Center for Policy Studies (Budapest) International Policy Fellowship programja ösztöndíjasaként készített. A teljes dokumentum itt olvasható: http://www.policy.hu/hammer/policypaper.html






2002. november 8.




1. Bevezetés: A szegénység tényei és képei




“Az audiovizuális médiát szabályozó politika bármely értékelésének két megfontolásból kell kiindulnia. Egyrészt, tükröznie kell azt a meghatározott szerepet, amelyet a média játszik társadalmainkban, másrészt pedig tudnia kell egyensúlyt létrehoznia a piaci szereplők szabad tevékenysége és a közérdek védelme között.“

"A digitális kor: Európai audiovizuális politika.“ A Marcelino Oreja vezette szakértői testület (High Level Group) jelentése, 1998


“… az audiovizuális média alapvető szerepet játszik a társadalom értékeinek kialakulásában és terjedésében. Ez nem csupán annak a következménye, hogy a média nagy mértékben befolyásolja, hogy a világ milyen jellegű tényeivel és képeivel találkozunk. Emellett ugyanis a média olyan  politikai, társadalmi, etnikai, földrajzi, pszichológiai és egyéb fogalmakkal és kategóriákkal is szolgál, amelyek révén értelmet nyernek a világ tényei és képei. Ilyenformán a média nem csupán ahhoz járul hozzá, amit látunk a világ dolgaiból, hanem azt is befolyásolja, hogy miként lássuk a világot.“

Az EU Bizottságának közleménye a Közösség audiovizuális politikájának alapelveiről és irányelveiről a digitális korban, 1999

 

Képzeljen el az olvasó két fényképet. Az egyiken egy magasugró látható, amint 140 centiméteren leveri a lécet. A másik képen egy másik atléta 210 centimétert ugrik át sikeresen. A két kép alapján megalapozott véleményt alkothatunk a két sportoló képességeiről. Majd ezek után egy filmen azt láthatjuk, hogy verseny győztese tízméternyi nekifutás után éri el eredményét, míg a szánalmas eredményt nyújtó atlétának helyből kellett ugrania. Egy fél méter mély gödörből.

Hasonló eredményre juthatunk, ha a hátrányos társadalmi helyzetet vagy a szociális elszigeteltséget a jövedelmi-vagyoni helyzet „pillanatfelvétele“ alapján kívánjuk megérteni. Csakúgy, ahogy a léc felett átlendülő sportoló képe jószerivel immár következmény, ugyanígy a szegénység mérésére használt legfőbb mérce, a jövedelmi helyzet is inkább immár következménye, mint oka a marginális élethelyzetnek. Legyen gazdag vagy szegény, egy ember társadalmi státusát, azaz a társadalomban elfoglalt pozícióit az anyagi helyzet mellett olyan kulcsfontosságú tényezők is befolyásolják, mint a tudás, a kapcsolatok, az egészségi állapot, az életmód kiegyensúlyozottsága, a kitartás és a változtatni tudás képessége, továbbá hogy az illető milyen benyomást kelt mások szemében és hogy mennyire igyekszik és képes kézben tartani saját maga imázsát. Az egyén vonatkozásában a társadalmi státusnak nem „lenyomata“ vagy „fényképe“ az a mód, ahogy az illető saját magára tekint, vagy ahogy a többiek tekintenek rá; a társadalmi státus aktív alkotóeleme az, hogy az egyén habitusában milyen jelentéseket mutat fel, meg és hogy ezeket a jelentéseket mennyire tudja másokkal elfogadtatni. Hasonlóképpen, a modern társadalmak olyan kulcsfogalmai, mint a versengés, a szolidaritás vagy a kirekesztés is különféle, az emberek életével kapcsolatos jelentések révén nyerik el értelmüket – például hogy ki a méltó a tiszteletre, a könyörületre vagy a megvetésre. Az eddig emlegetett, az emberek életével kapcsolatos jelentések a mindennapi személyes kommunikáció és a média folyamatai során jönnek létre, termelődnek újra vagy változnak meg. A szegénységről szóló szavak és képek a képernyőn és a szegénység tényei az otthonokban és az utcán ugyanannak a kontinuumnak a részét képezik.

A legtöbb gyakorlati médiaszakember tisztában van azzal, hogy az elektronikus média sosem volt olyan eszköz, amely a valóságot mindössze mechanikusan tükrözte volna. A média alaptermészete a szelektivitás, a szerkesztés és a választás, ilyenformán a szakmai teljesítmény és a szakmai erkölcs egymástól elválaszthatatlan fogalmak; ugyanannak az érmének a két oldala. Az elektronikus média szerkesztőségeiben gyakorolt és a médiaszabályozók által felügyelt szakmai (azaz technikai és etikai) szabályok a professzió szakmai egyszeregyén kívül egy szorosan körülírt –az erőszakkal, a szexualitással és az emberi méltóság egyes vonatkozásaival kapcsolatos – korlátozó normákra terjednek ki. A szegénység televíziós ábrázolását sem Magyarországon, sem máshol Európában nem tárgyalja a kommunikációs szabályozás. Valószínűleg ez így volt helyes tizenöt-húsz éve vagy azelőtt. Azonban a nyolcvanas évek végén egy radikálisan új műfaj, a szórakoztató tényműsor (reality entertainment, factual entertainment) indult el hódító útjára, amely mára szerte Európában mindenhol biztos helyet foglalt el a legnézettebb műsorsávokban. Ez a gyűjtőfogalom olyan műsortípusokat tartalmaz, mint a szórakoztató ténymagazin (Fókusz), a stúdiógyónás-show (Mónika), a dokudráma (Igazi vészhelyzet) , a bűnüldöző show (Kék Fény), vagy a megtörtént bűneseteket újradramatizáló magazin (Forró nyomon). E műsorok oly mértékben különböznek a korábbi televíziós zsánerektől, hogy az előző televíziós korszak fogalmai mentén nem értékelhető pontosan, hogy milyen teljesítményt nyújt e győzedelmes műfaj, mint a plurális és demokratikus média része. Mondanék erre egy példát. A filmsztárokat lesipuskázó paparazzók tevékenységét két jogelv egyensúlya szabályozza, az egyik elv a sajtószabadság, a másik pedig a magánélet sérthetetlenségéhez fűződő személyiségi jog. E két elv egyensúlya révén jól-rosszul ugyan, de mégiscsak kialakult egy törvényi, szakmai és etikai norma arra nézve, hogy mit tehet adott esetben egy zaklatott filmcsillag vagy egy paparazzo. Ez az egyensúly azon a kimondatlan elven alapult, hogy a fényképező és a fényképezett érdekei egymással szemben állnak, és ez az elképzelés az alapja annak a normatív keretnek, amely szabályozza ma is, hogy televízióban kit, hogyan szabad ábrázolni. Azonban a szórakoztató tényműsorokban felbukkanó emberek és a televíziós vállalat érdekei immár nem állnak szemben egymással – alkalmasint többnyire egybeesnek. A szereplő valamilyen anyagi vagy egyéb haszon fejében magánéletét megnyitja a média előtt, és a paparazzi-világból itt maradt kommunikációs szabályozás alkalmatlan arra, hogy választ adjon azokra az erkölcsi kérdésekre, amelyeket az emberi problémák árucikké válásából származhatnak. Tekintettel továbbá arra, hogy a szórakoztató tényműfajokban teljesen összekeveredik a szórakozás az emelkedett komolysággal, a tény a fikcióval, ezért úgy tűnik, hogy elérkezett a pillanat arra, hogy az érdekelt felek újragondolják a televízió szerepét a társadalomban, együtt a televíziós tartalmak szabályozásának újragondolásával – úgy Magyarországon, mint az Európai Unióban. Ezen újragondoláshoz a következő módon kíván ez az írás hozzájárulni:
  1. Elemzem a szórakoztató tényműsorok szegénység-képét.
  2. Bemutatom, hogy ezen szegénység-ábrázolások kérdése nem csupán ízlésbéli magánügy, hanem a közérdeket érintő közügy, mivel a kérdéses reprezentációk hús-vér módon befolyásolják emberek életét és érdekeit.
  3. Értékelem a téma szempontjából a hazai és az uniós médiaszabályozás releváns dokumentumait.
  4. Ismertetem a médiapolitika egyes fontos nem-intézményi szereplőinek véleményét a televízió szegénység-ábrázolásával kapcsolatban.
  5. Javaslatot teszek egy olyan médiaszabályozási folyamatra, amely az érintett szereplők érdekeit méltányos módon figyelembe véve orvosolhatja a televízió szegénység-tárgyalása nyomán felmerülő problémákat.

Ezen javaslat szándékát és irányultságát jobban megvilágítandó, fontosnak tartok három dolgot leszögezni:

Először is, nem árulok zsákbamacskát: Mint ahogy ez kitűnik az elkövetkezőkből, álláspontom az, hogy a szórakoztató tényműfajok szegénység-ábrázolása (a nézőkre gyakorolt különféle hatások révén) aktív módon járul hozzá a hátrányos helyzetben lévő csoportok társadalmi kirekesztéséhez. Minthogy viszont a kirekesztés csökkentése az EU-ban a közérdek által igazolt igény, így a kérdéses televíziós tartalmak létrehozásához és közreadásához fűződő alapjogot, a közlés szabadságát lehet korlátozni a közérdek nevében.

Másodszor, rendkívül fontosnak tartom ugyancsak leszögezni, hogy lapos és kártékony elképzeléseknek tartom azokat a sirámokat, amelyek a médiát teszik bűnbakká a világ problémáiért. Nem gondolom ugyanis, hogy a média hosszú távon közvetlenül befolyásolhatja az emberek tetteit és gondolatait. Amikor tehát azt állítom, hogy az infotainment szegénység-ábrázolása a társadalmi kirekesztés aktív része, ezzel nem a műsorok szakmai minőségét vagy a szerkesztők erkölcseit kívánom minősíteni, hanem egy olyan társadalmi tényre kívánom felhívni a figyelmet, amely gyakran független a létrehozásában résztvevők szándékaitól. Érvelésemben a szegénységgel kapcsolatos diskurzus szerkezetét tartom fontosnak. Sőt, továbbmegyek: A kirekesztő diskurzus újratermelődése egyik okának éppen azt a viszonyt tartom, melynek lényege, hogy kritikai társadalomtudomány és a kereskedelmi média képviselői kölcsönösen tartják egymást kártékony, pénzért mindenre hajlandó idióták/gazemberek gyülekezetének.  

Harmadszor, tisztában vagyok azzal, hogy egy új médiapolitikai fejezet nyitásának kísérlete nem kecsegtet olyan eredményekkel, amelyeket mondjuk természettudósok, arathatnak le, amikor felfedeznek egy új csillagot vagy egy új molekulát; különösen, mivel efféle felfedezések (állítólag) többnyire függetlenek attól, hogy ki miként vélekedik a galaxisokról vagy az atomokról. Ezzel ellentétben, a médiapolitika egy olyan terület, ahol egy kijelentés érvényességét erősen befolyásolhatja, hogy ki vett részt az illető vitában. Ennél fogva e dolgozat segítségével két egyformán fontos célt kívánok megvalósítani. Egyrészt, be kívánom bizonyítani, hogy a szegénység televíziós ábrázolása igényel valamilyen szabályozást, másrészt pedig bele kívánom vonni ebbe a vállalkozásba mindazokat, akiket érdekeik és/vagy érdeklődésük okán e téma érint.   


2. Szegények a Fókusz ban – televíziós szövegelemzés




“Engem jobban aggaszt az, hogy az infotainment túl gyakran áramvonalasítja az igazságot, és így hamis képet nyújt a valóságról. A közönség elcsábítandó és egyes műfajbéli tradíciók miatt az infotainment média előszeretettel hagyatkozik sztereotípiákra, túlzásokra, féligazságokra és csúsztatásokra, melyeket a befolyásolható közönség valóságnak fogad el. Nincs olyan hír- és információs médium, amely ne alkalmazná olykor e taktikákat, ám az infotainment gyakorlatilag ebből él. Így az infotainment médiában viszonylag összetett kérdések a “mi kontra ők” formulájává egyszerűsödnek, melyet a retorikában szalmabáb-technikának vagy árnyékbokszolásnak neveznek.”

                                                                        Carol Reuss (in Gordon, Kittross, Reuss, 1996)  

A Fókusz vizsgálata 89 nap műsorának elemzésén alapszik, melyben 304 riport szerepelt. A vizsgálat 2001 három, (egy tavaszi, nyári és téli) időszakára terjedt ki. A Fókusz riportjai néhány egyszerű kategóriába csoportosíthatóak. A könnyed magazinriportok témái közé sorolhatóak az új exrém sportokról, különös egyéni teljesítményekről, Guinness-rekordokról, állatokról, furcsa járművekről, amatőr művészekről, lottónyereményekről, sztár-hasonmásokról, vagy parajelenségekről szóló riportok. A komoly magazinriportok főbb témái a családi konfliktusok, orvosi-egészségügyi témák (gyógyíthatatlan betegségek és csodáslatos gyógyulások), szomszédi perpatvarok, bűnesetek, a „harc a bürokráciával“-témái, és a marginális élethelyzetek problémáit tárgyaló beszámolók. Egy átlagos napon a (reklámmal együtt) mintegy 25 percnyi terjedelmű műsor 3-5 riportból áll.

Az elmúlt néhány évtized médiaelmélete- és kutatása az alábbi megfigyeléseket alkotta a szegénység médiaábrázolásával kapcsolatban:

A külföldi médiakutatás fenti megállapításait részben megerősítette, részben pedig más megvilágításba helyezte a Fókusz riportjainak elemzése.

Beszédmódjukat tekintve e kutatási eredmények nem lépik át egy átlagos médiakutatásból levonható következtetések értelmezési keretét, és mint ilyenek, önmagukban nem tartalmaznak indokot arra, hogy miért is kellene változtatni az elemzett reprezentációs stratégiákon. A következő fejezetben bemutatok néhány olyan bizonyítékot arra nézve, hogy a szegénység-ábrázolások ismertetett módja áttételesen ugyan, de mégis konkrét és kézzelfogható módon van befolyással emberek életére; más szóval, igazoljuk, hogy a szöveggel, a produkcióval és a feltételezhető befogadással kapcsolatos megfigyelések nem csupán ízlésbéli magánügynek tekinthetők, hanem a közérdeket érintő kérdéseket is megtestesítenek.



3. Miért kell szabályozni? A televízió szegénység-ábrázolásának kézzelfogható következményei




Talányos problémával találja magát szembe, aki arra vállalkozik, hogy választ adjon a média reprezentációival kapcsolatos problémákra. Mára teljesen világosság vált –legalábbis Európában–, hogy a szabad piac jóllehet elengedhetetlen feltétele a szabad és jó minőségű média létrejöttének, ám a médiapiac sajátos természetéből fakadóan nem tudja önmagában garantálni, hogy a kommunikációval kapcsolatos összes közérdek csorbítatlan maradjon –mely érv különben a közszolgálati média fontosságát méltató elképzelések legfontosabbika. Ugyanakkor viszont, ha valaki médiapolitikát kíván alkotni a médiareprezentációs kérdések orvoslására, az jószerivel feloldhatatlan ellentétet találhat a médiapolitika módszerei és a javaslat témája között. Mint minden szakpolitikát, egy médiaszabályozási javaslatot is objektíven mérhető indokokra kell alapozni, melyek révén a felvetett probléma felbontható egyértelmű okokra és következményekre. Azonban az objektív mérhetőség igénye nagyrészt alkalmazhatatlan a média tartalmainak, illetve azok hatásának vonatkozásában. Ezt az ellentmondást úgy oldottam fel, hogy a szegénység ábrázolása következményei közül azonosítottam egyes objektíven mérhető folyamatokat, mely indokok egy hálózatszerűen összefüggő érvrendszer formáját öltik – mely érvek illeszkedése mérési okoknál fogva olykor nem állják ki a legszigorúbb módszertani kritika kívánalmait.

A média hatásainak kérdése a társadalomtudomány egyik legzavarbaejtőbb kérdése, mivel a média mértéktelen nagy módon, ám nehezen mérhetően, indirekt és kumulatív módokon hat az emberek életére. Az alábbiakban bemutatok néhány olyan mechanizmust, amelyek révén a szórakoztató tényműsoroknak szegénységábrázolásai gyaníthatóan befolyásolják emberek életét. Mint ahogy ezt korábban megjegyeztem, ezek a tartalmak nem tekinthetők önmagukban semmilyen kedvezőtlen társadalmi jelenség közvetlen okának. Ugyanakkor állítom, hogy a kiszolgáltatott, sebezhető helyzetben lévők médiaábrázolása fontos eleme a társadalmi változás materiális és immateriális/szimbolikus folyamatokból álló körfogásszerű folyamatának, melynek eredményeként a szegénység nőhet, újratermelődhet vagy csökkenhet a társadalomban. Ennek a körforgásnak –melyet nagyban inspirált a kulturális körforgás (circuit of culture) modellje (Hall, 1997)– fő csomópontjai a következők:

a) Reprezentáció/szöveg
b) Produkció
c) Fogyasztás/használat/befogadás
d) Identitás
e) Szabályozás/normák
f) A társadalmi rétegződés és a státusképződés uralkodó elvei
3.1. Hatás (1): Önmagukat beteljesítő képek és reprezentációk: A társadalmi kirekesztés és szegénység nem pénzhez kötődő indikátorai

“..a társadalmi kirekesztést nem csak az emberek életének objektív módon megragadható aspektusain keresztül lehet megragadni; a kirekesztés azonosítható imázsokban is, amelyek az emberek társadalmi társadalmi helyzetéhez kötődnek, és amely imázsok tükrözik, hogy az emberek mennyire képesek döntéseket hozni helyzetük javításáért.“
                                                                                                                                        Eurostat, 1995

Az Eurostat, az EU statisztikai hivatala 1995-ben létrehozott egy olyan mérési eszközt, amely a szegénység és a kirekesztés hagyományos –jövedelmen és vagyonon alapuló- módszertani apparátusát kiegészítette olyan változókra vonatkozó kérdésekkel, mely változók „nem fejezhetők ki pénzben“. Az Eurostat (1995) tanulmánya folyamatként értelmezi a társadalmi kirekesztést és többek között a szimbolikus referenciák társadalmi rendszerét tekinti a kirekesztés kézzelfogható és mérhető dimenziói egyikének. E szimbolikus referenciák olyan fogalmakhoz kötődnek, mint az “identitás, a társadalmi láthatóság, az önbizalom, alapvető képességek, érdeklődések, motivációk és jövőbeli kilátások“. A szegénység és a kirekesztettség nem pénzbeli –ám ettől még mérhető– indikátor-csoportjai, mint a társadalmi reprezentációk vagy a szimbolikus referenciák számos olyan motívumot tartalmaznak (ínséges lakáskörülmények, családi problémák, társadalmi elszigeteltség, önbizalom, hely a társadalomban, viselkedési szokások stb.) amelyek a Fókusz szegénység-narratíváinak is a kulcselemei. Mászóval, a Fókusz –és általában a szórakoztató tényműfaj– napról napra megerősít bizonyos sztereotípiákat, melyek egyszerre távolító mechanizmusok a szegények és a többiek között, másrészt pedig önmagukat beteljesítő képzetek a kirekesztettek számára. Mint ilyenek –amint ezt az Eurostat módszertana sugallja–, a társadalmi kirekesztés szimbolikus, ám mérhető és objektíve létező része. Ez azt jelenti, hogy a társadalmilag alkotott szociális jelentések –és a velük kapcsolatos problémák– kérdése így immár a nem csupán radikális kultúraértelmezők vesszőparipája, hanem a médiapolitika számára is releváns kérdésfeltevés. Minthogy a szimbolikus, mint olyan (képek, szövegek, reprezentációk, és ezek befogadása) igazolhatóan és mérhetően képezik részét a szegények társadalmi kirekesztésének, ezért szabályozásukat a közérdek indokolja. Ebből az alábbiak következnek:  

Összefoglalva, a szegények médiaábrázolása jogosultságát azért kell a közérdek szempontjai szerint értékelni, a kérdéses képek, szövegek, reprezentációk, illetve recepciók a kirekesztettek kulturális állampolgárságának alapvető elemeit érintik, ahol a kulturális állampolgárságot a következő módon határozzuk meg:

3.2. Hatás (2): A képek politikája – A szegénység ábrázolásai és nézői felelősségtulajdonítások

A framing-kutatások azon az egyszerű elképzelésen alapulnak, hogy ugyanaz az információ különféle formában előadva más-más értelmezésre indítja a befogadót. Framing a „van egy jó és egy rossz hírem“ formula csakúgy, mint az megfigyelés, hogy az emberek hajlamosabbak a kockázatvállalásra (két eltérő kockázatot jelentő választási lehetőség között), ha a két lehetőség a lehetséges veszélyek-veszteségek szerint van megfogalmazva, és nem pedig a lehetséges előnyök-nyereségek szerint. Shanto Iyengar (1991) úttörő framing-hatás kutatásaiban kimutatja, hogy a nézők más-mást gondolnak egy televízióban látott társadalmi probléma felelőseiről, attól függően, hogy milyen köntösben jelenik meg az illető problémát tárgyaló hír. Iyengar epizodikus keretnek nevezi azt a témabemutatást, amikor egy illető témát az egyszeri ember élettörténetén keresztül mutatja be a média. A tematikus keret ezzel szemben

“az illető kérdést egy általánosabb kontextusban helyezi el, és a probléma tágabb következményeire vagy meghatározottságaira összpontosító elemző riport formáját ölti. A tematikus tárgyalás példája lehet egy kormányzati szociálpolitikai irányváltást tárgyaló riport, a beszámoló egy törvényhozási vitáról melynek témája egy munkaerő-képzési program finanszírozása, egy riport azon társadalmi és politikai nehézségekről, melyek egyes társadalmi csoportokat terrorista tettekre késztetnek, vagy annak feltárása, hogy milyen tartozásai vannak a büntetőbíráskodás reformjának.”

A kutatás kimutatta, hogy framing-hatás volt kimutatható a szegénységet tárgyaló programok vonatkozásában. Ez azt jelenti, hogy míg a tematikus keretben bemutatott műsorok nézői a társadalmi-állami felelősségben látták a szegénység orvoslását, míg az epizodikus keretben tárgyalt szegénység-témák nézői inkább gondolták, hogy a szegények maguk tehetnek sorsukról, így elsősorban rajtuk áll, hogy változtassanak sorsukon. Kilpatrick és Leweke (1997) kutatása megerősítette Iyengar eredményeit. John Hartley (1984/1988) az ábrázolás-felelősségtulajdonítás összefüggésének másik rétegét tárta fel. Kutatásaiban azt találta, hogy a televíziós hírszerkesztőségek a realizmus igényétől hajtva személyes referenciák mentén igyekeznek bemutatni egy komplex problémát, melynek következményeképp egyrészt így szükségképpen fontos szempontok vesznek el, másrészt a nézők reakcióját a felelősség-tulajdonítástól az az érzelmes szimpátia-reakciók felé tereli.
 
A framing-iskola eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy mivel a Fókusz és általában a szórakoztató tényműsorok hiper-epizodikus keretben tárgyalják a szegénységet, ezért e műsorok empirikus kutatások eredményei alapján valószínűsíthetően a nézőben azt a meggyőződést alakítják ki, hogy a riportokban bemutatott problémákért maguk a riportok alanyai a felelősek. A framing-hatás mellett egy másik média-effektust is valószínűsíthető a Fókusz szegénységábrázolásai vonatkozásában. Mivel a magyar tévénézők számára a szegénység és a társadalmi kirekesztettség sokkoló képei és tényei viszonylag újdonságnak számítottak-számítanak, és ezért –mint ahogy ezt empirikus kutatások kimutatták – az efféle, megrázó és újszerű médiatapasztalatoknak átmenetileg nagy hatása van a nézőkre (amíg hozzá nem szoknak).

E mérhető módon igazolható médiahatások miatt az efféle médiatartalmakat a közérdek védelme miatt lehet szabályozni, egyszerűen azért, mert a riportokban szereplők személyiségi jogai elégtelenek ahhoz, hogy e negatív kumulatív hatásokat ellensúlyozzák. Így a kommunikáció-szabályozásnak kell megvédeni a hátrányos helyzetben lévőket a szereotíp, hiper-epizodikus és esszencializált ábrázolástól.


3.3. Hatás (3): Két város regénye – Médiahasználat, rétegződés és bizalom


Az előző két részben azt mutattam be, hogyan erősítik meg televíziós szövegek a társadalmi tudás azon elemeit, amelyek nem anyagi, de mérhető elemét képezik a társadalmi kirekesztésnek, és hogy a szórakoztató tényműsorok domináns stílusukból következően hogyan indukálnak „áldozat-hibáztató“ érzéseket a szegénység-riportok nézőiben. Ebben a részben azt mutatom meg, hogy ezen kirekesztő hogyan erősítik egymást a médiahasználat –egy közelmúltbeli vizsgálat (Pintér - Hammer, 2001)– egyes feltárt jellemzői alapján. A kutatás kimutatta, hogy:  
Mint ahogy azt a kutatási eredmények sugallják, a médiahasználat, mint státus-megerősítő faktor hozzájárul a társadalmi rétegek közötti távolságok növekedéséhez, mely összefüggés elemének tekinthető az a tény is, hogy a társadalmi ranglétrán feljebb haladva egyre kevesebb hatása van a televíziónak az emberek attitűdjeire és véleményére. Ezen megfigyeléseket egyéb empirikus társadalomkutatási eredmények is megerősítik. Először, rétegződéskutatások kimutatták, hogy a hagyományosan mérhető határok elmosódóban vannak a társadalmi rétegek között, míg a kulturálisan (azaz jelentések mentén) értelmezhető határok veszik át helyüket, hogy így kulturális miliők szerint történjen a társadalmi differenciáció (Angelusz, 2000; Fábián et al., 1998). Másodszor, a társadalmi igazságosság különféle nyugat-európai és kelet-európai normáit vizsgáló kutatás kimutatta, hogy térségünkben jellemzőbb a szegénység okának negatív személyes szokásokat és tulajdonságokat (lustaságot, iszákosságot stb.) tartani, míg a nyugat-európai válaszadók jelentősebbnek vélték a társadalmi-strukturális okokat és körülményeket (Örkény, 1997). Itt talán még fontosabb, hogy a kutatás kimutatta, hogy a szegényeket helyzetükért okoló elképzelés inkább az alsóbb rétegekben népszerű. Ezen összefüggés akkor nyeri el igazán drámai tartalmát, ha tekintetbe vesszük az alsóközép és a szegény rétegek közötti jelentős fluktuációt; ezen kirekesztő szimbolikus distinkciók a társadalom első felében zajló „osztályharc“ fontos eszközeként értékelendő.

Ezen összefüggéseket a médiahasználati szokásokra rávetítve megállapíthatjuk, hogy a posztkommunista társadalmakban a sebezhetőbb helyzetben lévő társadalmi rétegek, melyek egyszerre elszenvedői és „termelői“ kirekesztő mechanizmusoknak, a nyugat-európai mintákhoz képest nyitottabbak a kirekesztő, áldozat-hibáztató esszencializáló médiaüzenetekre. Ebből az következik, hogy a nyugat-európai médiaetikai és médiaszabályozási sztenderdeknak a közérdek védelmét célzó megállapításait a poszkommunista térségben a nyugati mintákhoz képest komolyabban kell venni.


3.4. Hatás (4): Szavak és szakpolitikák



Városszociológusok voltak az elsők között, akik felfedezték, milyen fontos módon függ össze társadalmi problémák megnevezése (szóhasználat, metaforák, érvelések) a „megnevezők“ által kívánatosnak tartott társadalompolitikai tennivalók tartalmával (Kemeny 2001; Furbey, 1999). Szociálpolitikákat is elemeztek abból a szempontból, hogy szóhasználatuk milyen módon határozta azok tartalmát. Ezen kutatások között a legbefolyásosabb Herbert Gans (1995) elemzése az underclass (a társadalom alattiak) nyelvi leleménye és a reagani restriktív szociálpolitika közötti összefüggésekről. Jóllehet valószínűleg „szemiotikai elvakultság“ lenne néhány szó közvetlen hatását feltételezni kormányzati programok tartalmának vonatkozásában, az azért elmondható, hogy az underclass kifejezés –együtt „ikertestvérével“, az undeserving poor-ral–, újságírók, kutatók, tudományfinanszírozási alapok „népszerűsítő“ munkája eredményeképp hozzájárult a szociális lefaragások társadalmi elfogadtatásához az 1980-as években, az USA-ban. Loic Wacquant (2001) ékesszólóan bizonyítja A nyomor börtöneiben, hogy a zéró tolerancia büntetőpolitika elterjedése az USA-ban és másutt hogyan járt kéz a kézben a szegénység deviáns kontextusokban való ábrázolása terjedésével a médiában. Végül, Zygmunt Bauman (1998) elemzésében „az új szegényekről“ kimutatja, hogy az általános jogosultságon alapuló szociálpolitikát lebontó politikai akarat számára mennyire hasznosak voltak a média beszámolói a „deviáns szegényekről“.

Jóllehet ezen kutatásnak nem volta alkalma összefüggéseket keresni a szociálpolitika és a szegénység-diskurzus hazai változásai között, mindamellett a külföldi kutatások azt sugallják, hogy a népszerű szórakoztató tényműsorok szegénység-ábrázolásai méltóak a szabályozási figyelemre. Ezen ábrázolások ugyanis aktív módon befolyásolják a szolidaritás normáinak jelentéseit, legyenek e normák megfogalmazva televíziós riportokban, szociálpolitikai dokumentumokban, a közvéleményben, vagy egyéni tévénézői reakciókban.  Ugyanez az állítás a médiaszabályozás nyelvén úgy hangzik, hogy a szegénység televíziós ábrázolása, mint a szolidaritás és az exklúzió normái alakulását befolyásoló faktor megjelenít elegendő, a közérdeket érintő megfontolást ahhoz, annak nevében a szegénység ábrázolásának kérdését szabályozni lehessen.

A szolidaritás különös köztulajdona a társadalomnak. Ha mennyisége nő, annak mindenki élvezi előnyeit. Ha emberek rombolják vagy kihasználják a szolidaritás gyakorlatait, akkor ezzel mindenkinek elvesznek egy cseppnyi bizalmat, biztonságot és szolidaritást az életéből; különösen azokéból, akiknek különösen szüksége lenne a szolidaritásra és a bizalomra. Ebből az következik, hogy ha egy társadalom nem tudja megszervezni és biztosítani, hogy egy köztulajdon (a szolidaritás) csökkenésekor az így előálló veszteségek és terhek egyenlően oszoljanak el a társadalomban (és különösen, ha e folyamat fő elszenvedői a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok), akkor a legkevesebb, amit a társadalomnak meg kell tenni (afféle második legjobb megoldásként vagy kárpótlásként), hogy az illető köztulajdont megtestesítő értéket –esetünkben a szolidaritást– a közérdek nevében védelem alá helyezi. A következő fejezetben röviden áttekintjük, hogy a hazai és európai kommunikáció-szabályozás intézményei és gyakorlatai hogyan rendelkeznek a szegények médiaábrázolásának kérdéseivel kapcsolatban.
4. Médiaszabályozás




Az eddigiek során számos formában kifejtettem az állítást, miszerint számottevő közérdek fűződik ahhoz, hogy szabályozva legyenek a társadalmi kirekesztést megvalósító tartalmak, lehetőleg önszabályzás formájában. Mindössze három akadály áll ennek a javaslatnak az útjában: Először, a jelenlegi kommunikáció-szabályozás a közérdek aduját csak ritkán, aprólékosan körülírt esetekben –a kiskorúak és az emberi méltóság védelmében– alkalmazza. Általában pedig igyekszenek távol maradni a tartalom közvetlen szabályozásától. Másodszor, sem az USA-ban, sem Európában nem bukkantam olyan kommunikáció-szabályozásra, amely a szegények médiaábrázolását tárgyalta volna. Harmadszor, az önszabályozás lényegében ismeretlen fogalom az európai kereskedelmi televíziók körében (Bröhmer - Ukrow, 1999). Mindamellett azt találtam, hogy az EU kommunikáció-szabályozása, illetve nemzeti-intézményi szabályozások a szegények ábrázolása kérdésének számos szomszédsági problémája vagy azzal analóg kérdés ügyében rendelkeztek. Összegezve az európai médiaszabályozás áttekintését, a mediatizált kirekesztés problémája kapcsán az uniós és egyes nemzeti vagy intézményi rendelkezések az alábbi módon alkalmazhatóak a szegénység ábrázolása kérdésében:
Összegezve az EU és egyes nemzeti és intézményi médiaszabályozási eljárásokat, megállapítható, hogy a szegénység ábrázolásának szabályozása ugyan szokatlan eljárásnak tekinthető, azonban mint a társadalmi kirekesztést csökkenteni kívánó közpolitika, nem tekinthető idegennek azon szabályok tükrében, amelyek a közösségi életet szabályozzák az Európai Unióban.


5. A médiaszakma és egyéb érdekelt-érintett csoportok állásfoglalása




A médiaszakma különböző csoportjai, a médiafigyelő aktivista csoportok és a kritikai médiakutatás képviselői az alábbi módon vélekednek a mediatizált kirekesztés különféle kérdéseivel kapcsolatban:


6. Ajánlás a szegények mediatizált kirekesztésének orvoslására




Az alábbi elgondolás lényege, hogy a szegények médiaábrázolásának kérdésének szabályozását a témában illetékes szereplők kreatív képességeinek kiegyensúlyozása révén tartja kivitelezhetőnek. Ezen szereplők a következők: EU médiaszabályozók, az országos médiaszabályozás, szakértő csoportok és kutatók, televíziós csatornák és szerkesztőségek, a médiában dolgozók szervezetei és közösségei, média-aktivisták, médiaoktatási szakemberek, az érdekelt publikum, és nem utolsósorban a közönség. A következő cselekvési terv igazából egy kezdeményezések, visszajelzések, értékelések, együttműködések, döntések, konfliktusok és kiegyezések körforgása. A terv az alábbi megállapításokat tekinti az ajánlás-csomag elvi alapjának:
 I. A szabadság és a szolidaritás érzékeny egyensúlya sajátos európai érték. Ahogy a szabadság révén az emberek megvalósíthatják céljaikat és szenvedélyeiket, a szolidaritás –mint politika és életmód– a társadalmi kirekesztés ellenszerének tekinthető.
 II. A társadalmi kirekesztés csökkentésének igénye, mint a közérdeket szolgáló elv a kommunikáció szabályozása igazolásának tekinthető.
 III. A modern demokráciákban az exklúzió szoros és mérhető módon kötődik az emberek által –akaratuk szerint vagy akaratuk ellen– megjelenített, társadalmi módon létrehozott jelentésekhez. Ezen jelentések (mint a kulturális állampolgárság elemei) szolgálnak az embereknek a közösségben történő szerepük elismeréséhez.
 IV. A kirekesztés fogalma azzal egészíti ki a materiális módon mérhető szegénység fogalmát, hogy megjeleníti a közösség életében való részvételtől való megfosztottság motívumát. A modern társadalmakban a „részvétel“ gyakran nem más, mint a média általi ábrázolás, míg a „közösség“ gyakran a média közönségének formáját ölti. Ilyenformán egy csoport exklúziójának fontos eleme, hogy milyen módon jelennek meg a médiában.
 V. A kifejezés szabadságát a közérdek indokolja, mivel a szabad dialógus fórumain dönthetnek az emberek közös ügyeikről. Emiatt különös tekintettel kell eljárni olyan esetekben, amikor olyan médiatartalmakat véd a kifejezés szabadsága (azaz a közérdek), amelyek sztereotip módon ábrázolnak sebezhető helyzetben lévő társadalmi csoportokat; a sztereotip ábrázolás ugyanis megfosztja az ábrázoltakat attól, saját maguk fogalmai szerepeljenek a médiában, mely folyamat eredményeképp nem tekinthetik magukat a racionális közbeszéd teljes jogú résztvevőjének.  
 VI. Az emberi méltóság függvénye annak, hogy az emberek milyen mértékben határozhatják meg a saját életükkel kapcsolatban általuk fontosnak tartott jelentéseket. Csoportok sztereotip ábrázolása így tagjaik emberi méltóságát sérti.
 VII. A szórakoztató tényműfajok viharos elterjedésével párhuzamosan számos aggodalom megfogalmazódott azzal kapcsolatban, hogy ezen műsorok miként tárgyalják a sebezhető élethelyzetben élők problémáit.
 VIII. Tekintettel, hogy (i) az EU médiaszabályozásának alapdokumentuma, a Televíziózás határok nélkül irányelv nem tartalmaz hivatkozást a sztereotip ábrázolásra; (ii) a médiában történő ábrázolás jogossága kizárólag attól függ, hogy igaz vagy nem a bemutatott tény; (iii) a szegénység médiaábrázolása sehol Európában nem érdemelt ki szabályozói figyelmet, úgy fogalmazhatunk, hogy a jelenlegi európai médiaszabályozás ezen gyakorlatai a szegények társadalmi kirekesztésének aktív alkotóelemeinek tekinthetők.
A következő lépések alkothatnak egy olyan médiapolitikai folyamatot, mely megnyugtató választ adhat a szegények és kirekesztettek médiaábrázolása nyomán felmerült aggodalmakra:  

  1. A reprezentáció kérdéseinek alapos tárgyalása a felsőoktatásban (kommunikáció, szociológia, szociálpolitika, újságíróképzés, jog). Kurzusok és szükséges irodalmak létrehozása.
  2. A téma tárgyalása a médiában.
  3. Érdeklődő és érintett egyének, szakemberek, illetve intézmények hálózatának létrehozása.
  4. Médiafigyelés és átfogó kutatás a televízió szegénység-ábrázolásának témájában.
  5. A hazai médiaszereplők etikai kódexeinek tanulmányozása a témát illetően.
  6. A közoktatás médiaoktatásának vizsgálata a témát illetően.
  7. Szakmai-tudományos kerekasztalok a kérdésben bárhogyan érintettek részvételével.
  8. Szakmai tartalmi-produkciós ajánlások létrehozása.
  9. Jogi szakértők segítségével annak megvitatása, hogy milyen jogi lépések révén lehet orvosolni a sztereotip ábrázolást (mint az emberi méltóságot illető kérdést).
  10. Az ORTT kezdeményezzen önszabályzó folyamatot a televíziós szakma számára.
  11. A társadalmi kirekesztés különféle társadalompolitikai aspektusainak közös keretben történő értékelése idehaza és nemzetközi szinten.
  12. A sztereotip ábrázolást szabályozó külföldi-nemzetközi eljárások hatékonyságának értékelése.
  13. Az EU kommunikációs politikájának áttekintése a hátrányos helyzetben lévők médiaábrázolásának kérdése szempontjából. Az alábbi témák áttekintése szükséges:
(i) A sztereotip ábrázolás milyen körülmények között tekinthető az emberi méltóságot sértő eljárásnak;
(ii) A szabályozás tekintheti-e kisebbségnek a szegényeket, és rendelkezhet-e védelmükről a más kisebbségek esetében alkalmazott módon;
(iii) Hogyan kell szabályozni azokat a médiatartalmakat, amelyek hosszú távon és kumulatív módon jelenítenek meg jelentéseket a világról;
(iv) Pontosan milyen körülmények között gyakorolhatja a helyreigazítás és válaszadás jogát az, aki úgy véli, hogy csoportjának sztereotip ábrázolása kárt okozott neki;
(v) A sztereotip ábrázolás érinti-e a nézőnek a torzítatlan információhoz fűződő jogát, mint a hozzáféréssel kapcsolatos kommunikációs jogot;
(vi) A szórakoztató tényműfajok minthogy újszerű módon ötvözik a tényeket a szórakozással és a fikciót a tényekkel, nem vetik-e fel annak szükségességét, hogy újragondolják az olyan szabályozási fogalmak alkalmazhatóságát ezen műfajok vonatkozásában, mint a méltóság, a magánélet sérthetetlenségéhez fűződő jog, vagy a beleegyezés stb.
(vii) A folyamat eredményeinek összehangolása az EU-nak a kiskorúak és az emberi méltóság védelmét célzó rendelkezéseivel. A kezdeményezés eredményeinek becsatornázása a Televíziózás határok nélkül irányelv 2002. végén történő felülvizsgálatát követő vitafolyamatba.

Mint ahogy ezt korábban megfogalmaztam korábban, e kezdeményezés sikere attól függ elsősorban, hogy a médiapolitika különféle szereplői milyen mértékben képesek és hajlandóak együttműködni a mediatizált kirekesztés ellen. Ez az ajánlás ilyenformán még e folyamat első lépésének sem tekinthető. E kutatás és javaslat célja az, hogy kijelölje a folyamat lehetséges irányait, és hogy elősegítse a producerek, szabályozók, újságírók, kutatók, és az érdeklődő nagyközönség együttműködését azért, hogy a szabad és professzionális médiát értelmes és erényes szabályok vezéreljék.


Hivatkozott irodalom:

Angelusz, Róbert (2000) A láthatóság görbe tükrei. Új Mandátum Könyvkiadó: Budapest

Bauman, Zygmunt (2001/1998) Work, consumerism and the new poor. Buckingham and Philadelphia: Open University Press.

Croteau, David - Hoynes, William (2000) Media/Society. Industries, Images, and Audiences. Second edition. Thousand Oaks, etc.: Pine Forge Press

Devereux, Eoin (1998) Devils and Angels. Television, Ideology and the Coverage of Poverty. Luton: University of Luton Press / John Libbey Media.

Dovey, Jon (2000) Freakshow. First Person Media and Factual Television. London: Pluto Press.

Fábián, Zoltán - Róbert, Péter - Szivós, Péter (1998) 'Anyagi-jóléti státuscsoportok és társadalmi miliői. In: Kolosi, Tamás et al. (eds.) Társadalmi Riport 1998. Budapest: TÁRKI.

Gans, Herbert J. (1995) The War Against the Poor. New York: Basic Books.

Gerbner, George (2000) A média rejtett üzenete. Budapest: Osiris and MTA-ELTE

Glynn, Kevin (2000) Tabloid Culture. Trash Taste, Popular Power, and the Transformation of American Television. Durham and London: Duke Univ. Press.

Gordon, A. David – Kittross, John M. – Reuss, Carol (1996) Controversies In Media Ethics. Overview and Commentary by John C. Merrill. White Plains, N.Y.: Longman Publishers USA

Hall, Stuart (1997) ‘The Work of Representation.’ In: Hall, S. (ed.) Representation: Cultural Representations and Signifying Practices. London: SAGE.

Hartley, John (1984/1988) ‘Out of Bounds: the Myth of Marginality.’ In: Masterman, L. (ed.) Television Mythologies. Stars, Shows and Signs. London and New York: Comedia/Routledge.

Iyengar, Shanto (1991) Is Anyone Responsible? How Television Frames Political Issues. Chicago: Univ. of Chicago Press
 
Livingstone, Sonia (1990/1998) Making Sense of Television. London and New York: Routledge.

Örkény, Antal (1997) Hétköznapok igazsága. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Pintér, Róbert – Hammer, Ferenc (2001) ‘World Internet Project: Médiafogyasztás és médiahasználati szokások’ (kézirat).

Swanson, Jean (2001) Poor-Bashing: The Politics of Exclusion. Toronto: Between the Lines.

Visegrad Papers: Voluntary Code of Ethics for Hungarian Broadcast Journalists

Wacquant, Loic (2001) A nyomor börtömei. Budapest: Helikon Kiadó.

Young, Iris Marion (2001) “Az elnyomás öt arca” Huszonegy , 1.



Elektronikus források:

"A digitális kor: Európai audiovizuális politika.“ A Marcelino Oreja vezette szakértői testület (High Level Group) jelentése, 26.10.1998. http://europa.eu.int/comm/avpolicy/legis/com_en.htm

Az EU Bizottságának közleménye a Közösség audiovizuális politikájának alapelveiről és irányelveiről a digitális korban, COM(1999)657 final, 14.12.1999 http://europa.eu.int/comm/avpolicy/legis/docof_en.htm

Bröhmer, Jürgen and Ukrow, Jörg (1999) ‘Self-Regulation of the Media in Europe.’ A Comparative Legal Study prepared at the request of the Federal Government Commissioner for Cultural Affairs and the Media at the Institute of European Media Law, Saarbrücken, Brussels, Bern. www.eu-seminar.de/pdf/t2-e-br%F6hmer.pdf

EUROSTAT (1998) Non-Monetary Indicators of Poverty and Social Exclusion. http://www.cerc.gouv.fr/sitedoc/poor/poora4.html

Furbey, Robert (1999) ‘Urban ‘regeneration’: reflections on a metaphor.’ Critical Social Policy Vol. 19(4): 419-445; www.sagepub.co.uk/journals/details/issue/sample/a010313.pdf

Kemeny, Jim (2001) ‘Society versus the State. The social construction of explanatory stories in social policy research.’ http://www.cf.ac.uk/cplan/conferences/hsa_sept01/kemeny-j.pdf

Kilpatrick, Ben – Leweke, Robert Wayne (no date) ‘Mediating the media: Frames, attribution of responsibility, and individual media use.’ http://list.msu.edu/cgi-bin/wa?A2=ind9710b&L=aejmc&F=&S=&P=2383#TOP




Hammer Ferenc az Open Society Institute és a Center for Policy Studies (Budapest) International Policy Fellowship programjának ösztöndíjasa, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutaási Intézetének tanársegédje és az ELTE Szociológiai és Szociálpszichológiai Intézetének Ph.D. hallgatója. E-mail: hammer@policy.hu.